Nagyon lassú nap volt a mai. Alig haladtam a teendőimmel...mégis boldog vagyok, és elégedett. Néhány olyan gondolattal, emlékkel és érzéssel találkoztam ma, amit már rég elfeledni véltem magamban.
Tudtam, hogy ma este a mamika virágairól szeretnék írni, de a végső lökést Annabel Crocker-Mellor képei adták. https://acm.see.me/ A képei gyönyörűek, költőiek, inspiratívak... tele vannak szenvedéllyel, és egy igazán izgalmas szép élet megállított és örökkévalóvá tett pillanataira emlékeztetnek. Száraznak tűnhetnek a felületes szemlélőnek, de minden energia bennük van. Koncentrálva az összegyűjtött tapasztalatot, tudást, szépséget.
Nem tudom mióta van ez a zsigeri vonzódásom a rózsákhoz, szirmokhoz, levélkékhez, az angolok romantikus textiljeihez, ahhoz a szinte negédes hangulathoz, amit a nyomott textíliákon a festett rózsák látványa, púderillatú emlékek és dobozba rejtett titkok, féltve őrzött levelek jelentenek. Sosem tartottam magam klasszikus lánygyereknek. és nem is szocializálódtam egy különösképp romantikus hangulatú anya mellett. A kor sem kedvezett ennek az életérzésnek...de nézzük csak sorjában!
Első benyomások- Falvédők és bútorhuzatok
Emlékszem, buzsáki hímzéses falvédőnk volt, a nagy ágy mellett. Az apu ezen próbálta (több kevesebb türelemmel) megtanítani nekem németül a szineket. 2 és fél éves koromig párhuzamosan 2 nyelven tanítottak beszélni, az anyu magyarul, az apu németül beszélt hozzám. Ma is otthonosan hallgatok német szövegeket...Sokkal inkább, mint a később tanult nyelvek bármelyikét. Apu sajnos türelmetlennek bizonyult ...Ma is bennem van a szorongató kétségbeesés... érzem a görcsöt, ahogy üveges tekintettel, mindent elfeledve, lehajtott fejjel, szomorúan ülök, magamba roskadva az ágyon, mert nem tudok felelni a kérdéseire, és ő egyre türelmetlenebb..Nem érti hogy nem lehet ezt tudni.... Semmi nem jut eszembe..Ggggelb...Ggggrün.... pedig annyira szeretném. ... Elkezdtem magyarul dadogni.. Legalább egy nyelvet, az anyanyelvét tanulja meg rendesen! - mondták, - és az apu felhagyott a német oktatással. A figyelmem a falvédőről az ágytakaróra terelődött. Nem voltam jó gyerek. Sokszor kaptam ki... Büntetés alatt, lehajtott fejjel az ember sok vigasztalót talál az apró részletekben. Figyeltél meg már ázott, összeszáradt rojtokat egy hímzett terítő szélén, mintha külön-külön kis lények lennének. Erre arra hajolgatva, fejecskéjüknél kapcsolódva a mindent elbíró abroszhoz. Nekem piros rojtlényecskék vannak az emlékeimben...Bármikor fel tudnám idézni, és lerajzolni őket ...Manók, tündérek, udvari bolonbdok....Amelyiknek egy egy fonalszála elszabadult, olyan volt, mintha a keze vagy lába kalimpálna. Szerettem őket. Jó társaság voltak, amikor nem lehetett mással beszélgetni.
Az első ágytakaró egy strapabíró vászon anyag volt..valaki az anyu falusi betegei közül varrta, mint minden bútorhuzatot azután is. Csodálatos tudásnak tűnik utólag is egy egyszerű vidéki varrónőtől a bútor térbeliségét, ezt a bonyolult plasztikát megérteni, újra leképezni, megmodellezni - egy mérés után, - mindezt úgy, hogy az öltöztetésre váró darabok, a fotelek és ágyak nálunk voltak,...ő pedig fülpösdarócon. Mégis mindig minden pontosan jó lett. Illett az óriási fotelekre, kanapéra is. Az ágytakró talán soha nem volt hófehér. Úgy él az emlékezetemben, hogy tojászín alapon, apró, bordó, barna, fáradt narancs és sötétkék foltokból álló rózsacsokrocskák voltak rajta. Nagyon részletesek, nagyon aprók. Nem olyan harsányak, mint a cigányasszonyok szoknyáin,... hanem finom, szinte porcelánfestés finomságúak. A rapport léptetését, utcák jelezték..ezt csak sokkal később értettem meg, miért.
A porcelánok festett mintáit a mamikától ismerem. Klaszikus hagyományokon alapulva, egészen egyedi porcelánfestési stílust alakított ki. Emlékszem, hogy minden külföldi ismerős csodájára járt, előszeretettel vettek, rendeltek tőle. A háztartás mellett nagyon sokmindent csinált, porcelánokat festett varrt, hímzett...Nem is akárhogy 3D-ben épített hozzá textil virágokat. Soha mástól nem láttam ilyen ragyogó, energiát sugárzó csodálatos filcre applikált, a térbe kiálló képeket. Nekem is van egy ilyenem. 12 éves voltam , amikor a mamika elhagyta ezt a világot. Az a kép azóta sem porosodik. A porcelánjaiból sajnos nincs nekem egy sem, ... folyt.köv.
